Kell-e a szigorúság?

Mi a helyzet a szigorúsággal? Mit engedjünk meg a gyermekünknek? Hol a határ?

A gyermekek nevelése során szükséges határokat felállítani. Határok, korlátok nélkül a gyermeki lélek összezavarodik és nem érzi magát biztonságban. Kell hogy legyenek ritmusok, szabályok a gyermek életében.
A kicsik életében, jó, ha van állandó napi ritmus. Ha mindig más időpontban vannak az étkezések, a lefekvés, tapasztalhatjuk, hogy a gyermek nyűgös, zavarodott, vagy „hiperaktív”.
Kell, hogy legyen a szülőben tekintély tartás, hogy bizonyos dolgokra azt tudja mondani, hogy NEM! – és ezt a gyermek meg is értse. Ha azt vesszük észre, hogy a gyerkünk nem érti a „NEM”-eket, akkor valószín mi nem vagyunk elég határozottak. Lehet, hogy kívül kiabálunk, de belül bizonytalanok vagyunk.
Minden gyermek feszegeti szülői határokat, hogy megtanulja, meddig mehet el, mit szabad és mit nem. Szabály nélkül túl engedékenyen nevelve, mindent megengedve, ő magának kellene ezeket a szabályokat felállítania, de erre még nem képes.
Sok hiszti és dühroham is szólhat erről, a szülőt kérve: „Szólj, már rám!”

De nézzük meg mi van akkor, ha túl sok a szabály, erős a szigorúság. Jót teszünk-e vele?
A korlátozások miatt rengeteg tulajdonság nem tud kialakulni a gyerkekben. Eleinte irigykedve, majd elitélően néznek a náluk szabadabb társaikra, akiknek a szüleik sok mindent megengednek. Ilyenkor nem bizunk a gyermek saját belső érzéseiben, hanem mi mondjuk meg neki, mikor szégyelje magát, mikor érezzen bűntudatot, kit tiszteljen, stb.
Tulajdonképpen a saját félelmeinket neveljük beléjük. A szabályok amelyekkel csak óvni és a helyes viselkedésre próbáljuk terelni őket többnyire feleslegesek. Ha egy gyermek szabadon nő fel, úgy hogy kipróbálhat új szituációkat, feladatokat sokkal motiváltabb lesz.

Nem azért fog leckét irni, mert anya azt mondta, hanem azért, mert megtapasztalta, milyen az ha nem teszi meg. Hiszen , ha tudja milyen ciki helyzetbe került a minap is miatta, akkor saját elhatrozásból fog leckét irni, és ez az erő sokkal hatékonyabb, mint a szülői félelemkeltés a fenyegetésekkel.
Saját maga kárán tapasztal meg dolgokat.
Ha elzárjuk előle az édességet, mert az nem egészséges, folyamatosan édesség után fog sóvárogni. Felnőttkorában állandóan bűntudat kapcsol majd be nála, ha ilyet fogyaszt.
Ha mindig figyelmeztetjük, hogy nem szabad a testvérét bántani, ha testvéri harcokat igazságosztással zárunk le, vajon honnan fog rájönni, hogy ő rosszat csinált?

Nem fogja belül érezni!

Csak kívülről hallja újra és újra, hogy nem szabad. De nem érzi át, hogy azért nem szabad, mert az a másiknak fádalmat okoz. Annyit tud, hogy azt mondták – „Nem szabad!”.
Ha viszont engedjük, hogy konfliktusokat a testvérek maguk oldjanak meg, és csak akkor avatkozunk bele, ha tényleg elfajul a helyzet, akkor a testvérek meg fogják tapasztalni egymás érzéseit. Nem kell majd mondani, hogy „Látod mit csináltál?”, – mert látni fogja, érezni fogja.
Át fogja érezni a másik fájdalmát. Tudni fogja, hogyha újra együtt akarnak játszani alkut, békét kell kössenek egymással. És ez, nem a kötelező „anyu mondta” – bocsánat kérés lesz, hanem egy saját közeledés.
Megtanul kompromisszumot kötni.

Ha nincs mód szerrtelenkedésre, önfeledt játékra, ha mindig csak okosan hagyjuk játszani, ha nem engedjük pocsolyákba ugrálni, ha nincs tere maszatolni, dühöngeni, tombolni, ha mindig, mindent szépen kell csinálni, akkor a kreativitást öljük meg benne.
Tehát először magunkkal legyünk tisztában. Tudjuk hogy mi a célunk, mi az amiből nem engedünk. Aztán pedig kapjon a gyermek egy csomó teret próbálkozni, saját tapasztalatokon keresztül tanulni. Legyünk ott értő figyelemmel és szeretettel, avatkozzunk be, ha szükséges.

Túl sok szabály, vagy túlengedékenység lehet oka például hiperaktivizásnak, zárkózottságnak, önértékelési zavaroknak, tanulási problémáknak, kezelhetetlen dührohamoknak, elhízásnak stb.

Még több infó:Gyermekkineziológia