Kelleni semmiképp nem kell. Az élet maga szól arról, hogy elénk hozza azokat az elakadásokat, amelyek a mi belső sérüléseink. A személyes élet problémái, buktatói nem véletlenszerűen zúdulnak ránk. Ránk csak azok zúdulnak, amelyekkel nekünk van feladatunk.
És hogy mi ez a feladat?
Ami gyerekkorunkban, tinikorunkban ért minket, többnyire nagyobb hatással van ránk, mint felnőttkorunk fájdalmai. Amit gyerekkorban fájdalommal éltünk meg, ott él bennünk, anélkül, hogy észrevennénk a hasonlóságot a jelen probléma és a gyerekkori sérülés között.
Felnőttkorra elveszítjük érzékenységünket (persze nem egészen) és azt mondogatjuk magunknak, hogy jól vagyunk. Hisszük, hogy ami körülöttünk történik bizonyára a többiek hibája.
Huszonéves fejjel, nagy tervekkel és álmokkal indulunk neki a világnak és magabiztosan gondoljuk, hogy mi egészen másképp csináljuk majd, mint szüleink. Egy darabig így is van. Ám, amikor szülőkké válunk, lassan kezdünk ráeszmélni, hogy egyszerűen nem tudunk másképp viselkedni. Nem akarjuk ugyanazokat a hibákat elkövetni, mégis megtörténik. Ha mégsem követjük el szüleink tévedéseit, az csak azért van, mert lehet, hogy mi nem a következő generációnak adjuk át a minket ért fájdalmakat, hanem elfojtva őket, és saját testünket lelkünket romboljuk. Csodálkozunk betegségeinken vagy magányunkon, fásultságunkon.
Az élet 30 körül vagy 30 után szembejön velünk. Nem azért, hogy kitoljon velünk, inkább úgy mondanám megmutatja azt, ami már nem működik. Amivel érdemes felhagynunk. Van aki ezt önmaga egyedül is meg tudja lépni, van aki sosem lépi meg, és van aki önismeretet tanul. Minden választás szabad.
Én most azokhoz szólok, akik keresik az önismeret adta lehetőségeket a gyors fejlődésre.
Hagyjon egy választ
Want to join the discussion?Feel free to contribute!