Félnapos zötykölődés a vonaton, úton Zalába, néhány átszállás, közben egy kis hétvégi munka a laptopon. Legszívesebben beteget jelentettem volna, de itt most kötelező a megjelenés. Anyám születésnapja van. Ahogy csökken a távolság, egyre inkább érzem, ahogyan cégvezetőből gyermekké változom.

Vajon mi lesz a mai műsor? Ma mibe fog belekötni? Fel kellene készülni néhány csípős mondattal…

Nem én érkezem elsőként, öcsém és barátnője már kávéznak a kertben. Anyám megölel az ajtóban. Furi. Ez valami új technika lehet. Gyanús.

A hangulat is más, mint szokott.

Történt valami, amiről tudnom kellene?

Telik az idő, közben egyre fürkészem anyámat, ez nem a szokásos működésmódja. Itt valami furfang van. Ez egy másik nő, mint akit én ismerek.

A kanapé sarkában meghúzódva csendes megfigyelést indítok. Hamar rájövök, mert nem lehet nem észrevenni, hogy anyám és öcsi barátnője – nehéz szívvel mondom, de rajongnak egymásért.

ÖÖÖÖ…nem baj. Nem zavar. Nem nagyon zavar. Ha ez nekik jó…
Legalább nekem nem kell közelednem.

Amúgy se fog sokáig tartani. Majd észreveszi, hogy anyám egy sárkány álruhában.

Na jó, egy kicsit bosszant.

Aztán az ünnepi sokfogásos ebédnél, pont a kedvenc mézes krémesemet habzsolom, amikor végre jön a várva várt gyomorbavágó mondat. Szokásos, ismerős, energiavámpíros, és szinte már megnyugtató, mert már roppantul hiányzott. Na, ez az én anyám:

„Mindig is szerettem volna, ha van egy ilyen lányom, mint te – veti oda kedvesen a barátnőnek, közben kicsit rám is sandítva.

Betalált!!
Hát most már, nagyon irritál öcsi barátnője. Hogy képzeli? Mit művel itt nálunk? Ki fog túrni a helyemről? Na, nem mintha olyan jó hely lenne, de azért mégis.

Vagy valami más zavar? Lehet, hogy tud valamit, amit én nem?

Sajnos rá kell jöjjek, IGEN!.

Profin kezeli anyámat.

Ha-ha-ha próbálom megnyugtatni magam, te még nem ismered.

De közben érzem, hogy a helyzet, az érzés, mutat nekem valamit.

Szeretném, ha velem ilyen lenne, ám azt is érzem, hogy na, én így sosem tudnék így viselkedni vele. Dühös vagyok rájuk, és közben érzem az irigységet is. Nem szólok semmit, alig mesélek magamról, pedig kérdezgetnek. Szomorúan, és estefelé még mindig bezárkózva indulok haza.

Igazad van! Meg kell védened magad. – mondogatja egy hang a fejemben.

Éreztél már te is hasonlót?

Választunk gyerekkorban egy védekezést, mint itt a példában. Bezárkózom, nem adok magamból, ezzel büntetem a szüleimet.

„Ez az igazi jogos, helyes viselkedés velük, ezt érdemlik. Megérdemlik. Ez jár nekik tőlem.”

Lehet, hogy azóta felnőttél, a viselkedésed mégis gyerekes?

Valljuk be arra kiváló, hogy megkeserítse a viszonyotokat, ráadásul hatékonysága erősen a nullához közelítő értéket mutat.

Ha az a célod, hogy semmi ne változzon, akkor remekül csinálod.

Várod, hogy egyszer majd megért az édesanyád, (édesapád, az exed, vagy valaki más) egyszer majd megváltozik, rájön, hogy hibázott, belátja, hogy megbántott, és akkor majd én önelégülten mondhatod neki: Ezzel már elkéstél!

Mi is a játszmád célja?

Nézz rá, hogy mi lennél te, a haragod, a dacod nélkül?